A bridzs magyar szaknyelve 2017-ben

Ebben a cikkben arról lesz szó, hogyan beszélünk szeretett játékunkról mostanság, azaz 2017-ben. Nem bridzsszakmai kérdések kerülnek terítékre, nem is az, hogy miként népszerűsítjük a bridzset a magyar társadalomban (mert ugye azért teszünk ilyesmit is), hanem pusztán csak az, hogy milyen kifejezéseket használunk, illetve az, hogy mit gondolok én erről, esetleg mit javaslok, kitérve persze a bridzs szakszavainak általam preferált írásmódjára is.

Elöljáróban azt szeretném leszögezni, hogy nyilvánvalóan nem származik abból semmi baj, ha két sporttársunk nem ugyanazt a kifejezést használja ugyanarra a bridzsfogalomra, egészen addig, amíg ez a differencia nem akadályozza a megértést. Ha azonban két játékos szakmai szókincse között túl nagy az eltérés, könnyen előfordulhat, hogy emiatt nehezen tudnak egymással beszélgetni. Vagyis hát van értelme annak a dolognak, hogy beszéljünk a bridzs magyar szaknyelvéről, ez a beszélgetés (tehát ez a cikk) nem öncélú.

Mielőtt rátérnék a tárgyra, azaz a versenyjátékosok tényleges, illetve általam javasolt szóhasználatára, muszáj megemlítenem azt, hogy a bridzstanulók, illetve a klubjátékosok gyakran használnak számunkra nevetségesnek ható, sőt, esetenként bosszantó kifejezéseket. Nem könnyű ezeket a szavakat megfelelően értelmezni, különösen akkor, amikor elsőre nem látható, hogy egyszerűen nem hajlandóak a bridzs megszokott terminus technicusait használni. Merthogy sajnos az utóbbi eset is előfordul, mintha csak direkt bosszantani akarnák a versenyjátékosokat, illetve az oktatókat, holott nyilván nem ez a cél. Egyszerű a helyzetünk persze akkor, ha jól láthatóan nem odaillő, nem bridzsszerű szavakat használ egy-egy tanuló, illetve klubjátékos (pl. „aduzunk” helyett „aduztatunk”), hiszen ezt könnyű értelmezni és kiigazítani. Sokkal nehezebb helyzetbe kerülünk viszont azokban az esetekben, amikor az egyik bridzskifejezés helyébe egy másik kerül. Szinte kekeckedésnek érzik például, ha az ember felhívja a figyelmüket arra, hogy a pikk ötös az nem „ötös pikk”, hogy ezzel párhuzamosan nem lehet „öt nemesünk”, mert hát összesen csak kettő van, de ez még többnyire lefülelhető. Keserves a helyzetünk azonban például akkor, ha azt halljuk egy klubjátékostól, hogy „3 treffet játszottam, és négyet buktam”, majd kiderül, hogy az illető egyet sem bukott, azaz teljesítette, amit vállalt, mindössze arról van szó, hogy négy ütést adott ki.

E kis kitérő után jöjjön most már az igazi témánk, vagyis a bridzs magyar szaknyelvének jelenlegi állapota.

A bevezetőben azt írtam, arról fogok itt beszélni, hogy mi, magyar bridzsezők milyen kifejezéseket használunk, valamint arról, hogy mit javaslok e téren. Nos, az utóbbit a legkönnyebb megfogalmazni, mivel valójában semmit nem javaslok, illetve – kicsit konkrétabban – azt javaslom, hogy ne próbáljuk befolyásolni sporttársaink szóhasználatát: jól van az úgy, ahogy van. Másképp fogalmazva: ha egy bridzsfogalomra spontán módon „bejelentkezik” egy új kifejezés, az teljesen rendben van, annak természetesen ne álljuk útját, de mindenféle „szakmai nyelvújítás” abszolúte felesleges, és eleve kudarcra van ítélve.

Ez így persze meglehetősen sommás, ezért célszerű példákkal alátámasztani. Jöjjön most néhány ilyesfajta példa, azaz korábbi változtatási kísérletek, és ezek teljes kudarca.

Sok-sok éve kezdeményezte valaki, hogy az indító kijátszást ne hívjuk se így, tehát indító kijátszásnak, se pedig indulásnak, ahogy szintén nevezni szoktuk, hanem legyen az ő becsületes neve a következő: kezdés. Nem is volt indokolatlan a két népszerű elnevezéssel szembeni berzenkedés, mégpedig más és más okokból. Az „indító kijátszás” kifejezés meglehetősen erőltetettnek tűnik, magát a „kijátszás” szót sem nagyon használjuk, a szókapcsolat pedig elég furcsán van összetákolva. Az „indulás” szóval semmi ilyesféle baj nincs, csak éppen ezt a szót használjuk a bridzsben másra is, nevezetesen a licit elkezdésére, illetve – más esetekben – a licit érdemi, tehát passztól különböző elkezdésére. Elő-előfordul bridzsezők hétköznapi beszélgetésében, hogy a „mivel indultál” kérdésre a kérdezett egy lapot nevez meg, míg a kérdező a licitre volt kíváncsi, vagy fordítva. Szóval, volt alapja a változtatásnak, illetve az erre irányuló kezdeményezésnek. Hogy ez kudarcot vallott, az azonban teljesen nyilvánvaló. A Bridzsélet hasábjain próbáltak időnként ezzel nyomulni, de az élőbeszédben nyomokban sem fordul elő a „kezdés” szó, maradt az „indulás”, illetve az „indító kijátszás”.

Ha lehet, még nagyobb balsiker a szkrín (screen) helyett a „liciternyő” szó földi pályafutása. Ez a szó egyszerűen nem létezik, nemcsak kint az életben, hanem még írott formában sem. Lehet persze, hogy van néhány agresszív „szómagyarító”, aki leírja ezt valahol, szerencsére én nem találkoztam ezzel. Van is néhány komoly okunk arra, hogy mellőzzük ezt a szép szót. Egyrészt a szkrín nemcsak a licit alatt használatos, és ez eleve mulatságossá teszi a fenti kifejezés használatát, másrészt, izé, szóval tényleg „ernyő” lenne az a valami, amit mások, kissé rosszindulatúan, de jóval találóbban, „falnak” neveznek? Szkrín és ernyő, hát erről nekem azonnal eszembe jut az idősebbik Benedek Tibor (a vízilabdázó nagyapja) híres kabaréjelenete, amelyben kifejti, hogy „a bájglit” azért hívják egyesek patkónak, mert a világon mindenhez hasonlatos, kivéve a patkót.

Még mulatságosabb kifejezés (bridzskifejezés!) a „csőre tölt(ve)”. Emlékszik még erre valaki, mármint rajtam kívül? Két-három évtizeddel ezelőtt javasolta egy szakmai nyelvújító sporttársunk a Bridzséletben. A „csőre tölt” a „rectify the count” helyére kívánt állni, annyiban egyértelműen helyeselhetően, hogy az utóbb említett angol kifejezés egyáltalán nem illeszkedik semmiféle magyar nyelvű szövegbe. Teljesen nyilvánvaló, hogy valamit ki kell találni arra, amikor a felvevő egy ütés kiadásával készíti elő a beszorítást. Elvben persze lehetne próbálkozni a „rectify” magyar megfelelőjével, hiszen a „rektifikál” ige, pontosabban annak főnévi formája, a „rektifikáció” szerepel az idegen szavak szótárában, és különféle magyar megfelelői között van egy ilyen is, hogy „helyreigazít(ás)”, de hát egyrészt maga a szó egyáltalán nem része a mai magyar beszédnek (egy kissé kételkedek abban is, hogy szüleink és nagyszüleink rendszeresen használták, vagy akár ismerték a jelentését), másrészt még az sem tűnik túl szerencsés szerkezetnek, hogy „helyreigazította a számot”, kicsit talán jobb lenne a „kiigazította a számot”, de ugye ez sem igazán egészséges, mert hát milyen számot… De azért a „csőre tölt”, hát izé, na… Szóval ha ezt olvasnánk egy bridzsszakmai szövegben, hogy a felvevő csőre töltött, némileg meglepődnénk. Mert ugye kit akar lelőni, a partnerét, az ellenfelet vagy a zsűrit? Szerencsére ezt a problémát azóta megoldotta az élet. Több sporttársunktól is hallottam már azt a kifejezést, hogy a felvevő „beállította az ütésszámot”. Szerintem ez tökéletes: kifejező, pontos és nem is túl hosszú. Mindezek mellett még arra is alkalmas, hogy elősegítse a szakmai fejlődést, hiszen simán elképzelhető, hogy egy képzetlenebb bridzsező ezt olvasva utánanéz annak, hogy miről is van itt szó (míg ugye a „csőre tölt” esetében ez aligha reális).

Ha már a beszorításnál tartunk, itt nincs miről beszélni: teljesen egyértelmű, hogy ezt a szót használjuk a magyar bridzsnyelvben, a szkvíz (vagy squeeze) kiütéssel vesztett. Sőt, mindez már akkor is így volt, amikor én (1977-ben) elkezdtem a versenyzést. Annyira kifejező szó, hogy a győzelme nem is meglepő. A „kétoldali beszorítás” is plasztikus, semmi esélye nincs ellene nyelvünkben a „double squeeze” szókapcsolatnak, pedig (főleg kiejtve) sokkal rövidebb, és ezt (mármint a rövid kifejezéseket) nagyon szeretjük.

Ugyanakkor rengeteg szakszavunk gyakorlatilag egy az egyben valamely idegen kifejezés átvétele, többnyire némi magyarítással, illetve nyelvi ízlésünkhöz való igazítással. Lássuk csak: bell, mans, treff, káró, kőr, pikk, szan – ezek francia eredetű szakszavak; szlem, minor, major – ezek az angolból jöttek (remélem, nem tévedtem egyik szó esetében sem).

Közülük is kirívóan érdekes a minor és a major, melyeket ugyanúgy írunk, mint az angolok, csak éppen szimplán, magyarosan mondjuk őket. Van is ehhez fogódzónk a bridzsen kívül, pl. „majorál”, szóval nem volt nagy feladat beilleszteni ezt a két szót a bridzsnyelvbe. Külön jó bennük, hogy egyikükben sincs mássalhangzó-torlódás, tehát jólesik a magyar fülnek, vagy hogy mondjam. Itt egy kicsit meg is állnék, mert meg kell említenem, hogy e szavakkal kapcsolatban létezik egy furcsa kettősség, melyet meg is szoktam említeni a tanítványaimnak. Arról van szó, hogy van „echte magyar szó” rájuk, mégpedig az „olcsó” és a „nemes”, csak éppen ezek egyikét a gyakorlatban nem használjuk, míg a másik teljes polgárjogot nyert. Vagyis hát amikor összefoglaló néven akarjuk említeni a treffet és a kárót, akkor csakis és kizárólag a „minor” szót használjuk, az „olcsó” szó csak a szótárakban szerepel, és persze tudunk róla, hogy elvben létezik, míg amikor a kőrről és a pikkről szeretnénk együttesen beszélni, akkor kvázi felváltva mondjuk azt, hogy „major”, és azt, hogy „nemes”.

Arra is szeretnék javaslatot tenni, hogy hogyan írjuk az idegen eredetű szakszavainkat. Szerintem itt az a helyes irány, ha minél többet megpróbálunk átírni „magyar szemre”. Ez a „megpróbálunk” persze külön értelmezést kíván, hiszen miért ne tudnánk az összeset átírni. Én úgy képzelem, hogy ezt a gyakoriságtól, a megszokottságtól kellene függővé tenni. Lépjünk ki egy kicsit a bridzs területéről, de ne nagyon távolra, azaz maradjunk a sportnál. Vegyünk példának két sportágat, amelyek sok évtizeddel ezelőtt ismeretlenek voltak a magyar sportkedvelők számára, ma pedig igen népszerűek hazánkban. Én így írnám ezeket: sznúker és darts. A különbségtétel oka egyszerűen annyi, hogy a sznúker (snooker) mára teljesen bekerült az ismert és elfogadott sportágak közé hazánkban (kb. 25 éves múltja van), míg a darts (10-12 év) még nem jutott el erre a szintre. Amúgy sem tudom, hogy mi lenne az adekvát magyar írásmódja: „darc” vagy „dartsz”, de ez majd kialakul. Mindenesetre még nincs elemi erejű igény arra, hogy magyarosan írjuk, míg a sznúker esetében ez az igény vitathatatlan.

Kicsit zavaró a „futball” szó, hiszen nyilván ezt is átírtuk az eredeti „football” szóból, de a két „l” betű megtartása szerintem nem túl okos. Én szívem szerint így írnám: futbal. Hiszen így mondjuk, egy l-lel. Futbalozni, futbalmeccs, és így tovább, senki sem mondja duplával… De az biztos, hogy itt is megtörtént a magyaros átírás.

Ja igen, és a „meccs”. No meg a „boksz”. Sőt, a „bokszmeccs”. (Nem keverendő össze a „matchbox” szóval, amit azért nem írunk át, mert ebben egészen mást jelent a két szó, amelyből összerakták.)

Szóval, a magyar sportnyelv telis-tele van ilyen módon magyarra átírt szavakkal. És igaz ez a bridzsre is – elég, ha csak a fentebb már említettekre gondolunk: bell, mans, treff, káró, kőr, pikk, szan. És ezt érzésem szerint mindannyian szeretjük. Vagy netán van köztünk valaki, aki szeretne olyasmit olvasni, hogy a felvevő 3 carreau-t játszott kis pique indulásra (kezdésre… –  a szerk.)?

Sajnos itt is van egy félmegoldás, ez valójában pont a fordított eset, mint a „futbal”. Erről van szó: „szlem”. A jelenlegi helyesírási szabályok szerint ezt a szót így kell írni. Itt és most javaslom, hogy írjuk két m-mel, így: „szlemm”. Hiszen mindannyian így mondjuk. Aki átírta, nyilván nem gondolt erre, szimplán csak átírta a „slam” szó „s” betűjét „sz”-re, az „a” betűt pedig „e”-re, és úgy vélte, végzett a feladatával. Ez nyilvánvalóan tévedés volt a részéről.

És akkor jöjjön még egy javaslat az átírásra – fentebb már többször leírtam. Ez pedig a „szkrín”. Totál értelmetlennek látom magyar szövegben így írni: „screen”.

Nem ragozom tovább, de persze érdemes továbbgondolni.