Barion Pixel
HUEN

Kezdőoldal

Mezei Katalin - 2022. október 11.

Csak elsétált a kutyájával – búcsú Sebes Gábortól

Ezerszínű egyéniség sziporkázó tudással. Sebes Gáborról szeretnék írni, és nem véletlen, hogy nem teszem hozzá sehol, hogy volt… Több mint két éve nem találkoztunk személyesen, de nap mint nap része volt az életemnek. Ahogy olvasom a búcsúzó, megemlékező sorokat, ő számtalan emberrel tartott ilyen napi kapcsolatot. Mi elsősorban bridzsezőként ismertük, mások orvosként, az egészségügy szakértőjeként, vagy olyan emberként, aki a közelmúlt emlékeit könyvében feleleveníti, de ismerjük őt nagypapaként, és tudjuk mennyire ragaszkodott hozzá és mennyi örömöt adott neki kutyája, Zsarnok.

Orvosi diplomája megszerzése után (1973) dolgozott kórházigazgatóként (Gyöngyös, Sátoraljaújhely, Eger), vezetett szakrendelőt és 1993–1998 és 2009–2011 között a Terézvárosi Egészségügyi Szolgálat igazgató főorvosa volt. 2011-ben nyugdíjba vonulása alkalmából Terézváros díszpolgárává választották.

Újra és újra meghallgatom Gábort, ahogy szeptember 15-én a Klub Rádió Folyt. Köv. – Volt egyszer egy Népszabadság műsorában Rab Lászlóval és Kelen Károllyal beszélget. A számolócédulákról (régi idők ritka dokumentumai) beszélgetnek, de a gyűjtemény bemutatása közben fel-felbukkan Gábor személyisége. Egy évszázad visszaköszön a könyv címe, benne Gábor életszemlélete: Szórakoztatni szeretnék. Van olyan kép, írás, ami már nagyon távol van, ami épphogy emlék. „Ott, az üzlet, az utca táján született nagyapa… Emlékeztek?”

Igen, emlékezzünk!

Sebes Gábor 75 évesen hagyott magunkra bennünket. Mikor bridzsezett, igazi sportemberként vetette magát a versenybe, de minden ellenféllel személyes kapcsolatot tartott.

Tükröt tartott elébünk, személyes hangú interjúkkal mutatta meg a bridzsezőket önmaguknak és nekünk többieknek. A Belga csokoládétorta és gesztenyepüré – Arcok a bridzsasztalok mellől című sorozata egyik vendége Faragó András volt. Ott olvashatók ezek a szavak:

Régi emlék jut eszembe, amikor üzemorvosként csupa kandidátust foglalkoztattam mellékállásban, őt is, reggel megkapta a fizetést, délután tízlapos römin elnyertem, elmeséltem, munkatársaim őszinte utálattal mértek végig, hogy „attól az aranyos Andrástól”? Első kérdésem tehát értelemszerű volt: „Mondd, András, hogy van az, hogy téged mindenki csak szeret?” Elmereng. „Igazán gondolkodom rajta, de azt hiszem, soha senkitől semmit nem vettem el, sem hírt, sem pozíciót, nem voltam senki útjában.” Elmosolyodik. „De a »mindenki szerette«, az a Berentey Öcsire vonatkozik. Őt igazán csak szeretni lehetett”.

Innen üzenem, Gábor, hogy Te is az az ember vagy, aki nagyon sokat adott és soha semmit nem vett el.

Ma este nem játszom vele a BBO versenyen…

De minden lépésemnél eszembe jutnak szavai. Az önirónia, ami mindenkit nevetésre késztetett. Mikor útszélére vetett pipacshoz hasonlította helyzetét, ha nem hívtam időben játszani. Pedig micsoda sikereket értünk el együtt.

Lapozgatok a fényképek között. Voltak kedvenc versenyeink. Mindig vonzotta őt a bridzstudás mellett a fizikumot is próbára tevő erőpróba a Maraton verseny.

A kép éjfél után készült, mikor átvettük a B csoport első díját.

Kassára nagyon szerettünk utazni. Barátaink közül nemrégiben veszítettük el Belcsák Bélát. Kassán 2015-ben 1. hely a csapaton.

Annyira nehéz szavakat találni, rendszerezni az emlékeket Gáborról. Rengeteg élő dolog, nem hiszem, hogy másként kell rá gondolnunk mostantól.