A cikknek, mint sokan tudjátok, van egy kihívásokkal teli aktualitása is a család életében – erről a keretes írásunkban olvashattok.
Hogyan kezdődött a bridzskarrieretek?
Karancsi Balázs: A középiskola utolsó éveiben a baráti társaságomban két fiú, Bojár Ábel és Honyek Andris folyamatosan bridzsről beszélgettek, és nagyon zavart, hogy nem értem, miről van szó. Mondtam nekik, hogy jó volna, ha valamit megosztanának erről a játékról. Azt hiszem, ez után nem sokkal Nagyiván Gábor könyvét, a Bridzsiskolát elolvastam. Úgy emlékszem, az első alkalom, amikor nagyon megragadott a bridzs, akkor volt, amikor felmentem a BBO-ra, és megnéztem, hogy hogyan játszanak ott a barátaim. Az első partiban gyors licitet követően Ábel két ütést lejátszott, majd terített. Ez elképesztett és lenyűgözött. Hogy a csodába tudja megmondani ilyen kevés információ alapján, hogy a maradék ütésekkel mi fog történni? Az első egy-másfél évben Honyek Andrissal játszogattam, ő próbálta magyarázni, hogyan működik a játék. És csak ez után esett le nekem, hogy itt valami strukturáltabb, összefogottabb tanulásra lenne szükség, így elmentem Scharnitzky Péter tanfolyamára. Ott találkoztunk Szandrával.
Végh Mariann Alexandra: Ott találkoztunk, igen. Én pedig úgy kezdtem el bridzsezni, hogy apukám játszott, és amikor Scharnitzky Péter a Városmajori Gimnáziumban péntek délutánonként bridzsórákat kezdett tartani, akkor nekem természetes volt, hogy egy kisebb társasággal beiratkoztam. Akkoriban Péter az Ecsed utcában tartotta a tanfolyamokat, úgyhogy oda is elkezdtem járni, és ott is játszottunk. Nekem az első partnerem Smelkó Rita volt, a gimiből. Ő sajnos elég hamar abbahagyta, de utána az Ecsed utcában játszottam Hoffmann Tamással (Hofival), aztán elég hamar Balázzsal kezdtem el játszani. Később Scharnitzky Péter csatlakozott hozzánk, mert mi Balázzsal elkezdtünk dolgozni, és az tűnt a jó megoldásnak, hogy hárman nevezünk, mert a Péter mindig ott volt, és az egyikünk, vagy Balázs, vagy én odaértünk időben.
Ez volt a páros. És kik voltak a csapattársaitok?
VMA: Pál Laci, Kovács Geri, Kovács Balázs és Fris Miki. Ez volt a Pál csapat. Hamar stabil I/B-s csapat lettünk. Pároson pedig hol feljutottunk az I/A-ba, hol nem.
KB: Azért gyakrabban volt a „hol nem”.
Ez tehát a 2005-től 2012-ig tartó időszak. Ekkor mentetek ki külföldre?
VMA: Igen, kimentünk az USA-ba dolgozni, de ott nem játszottunk. Naponta három órát utaztunk a munkába és vissza.
KB: Hetente száz órát dolgoztunk és harminc órát ültünk a dugóban.
VMA: Rendszeresen néztük, hogyan tudnánk eljutni bridzsezni. De annyira barátságtalanul korán kezdődött a játék a helyi klubokban, hogy teljesen reménytelen volt csatlakozni.
Mi volt a munkátok?
KB: Ugyanaz, mint amit még otthon elkezdtünk, és amit azután itt, Svájcban folytattunk. Én egy tanácsadó cégnél dolgozom, Szandra pedig a marketing szakmában helyezkedett el. Az volt a megállapodásunk, hogy ha az egyikünk talál munkát, akkor a másik felmond és megy vele.
VMA: Első körben én mondtam fel és mentem Balázs után.
KB: És szerencsésen úgy alakult, hogy Szandra hamar talált is munkát.
VMA: A Procternél kezdtem otthon, egy biotech cégnél helyezkedtem el kint, és a Procter hozott vissza minket nem sokkal később Európába. Itt, Genfben lett állásom.
KB: Akkor pedig én mondtam fel.
Ekkor tehát átmentetek Svájcba, és bár Amerikában nem játszottatok, nem felejtettek el bridzsezni.
VMA: Nem, ez olyan, mint a biciklizés.
KB: Azért az első egy-két évben itt sem játszottunk. Kellett idő az alkalmazkodáshoz, a napi rutin kialakításához. Ráadásul itt is elég korán kezdődnek a délutáni versenyek, és amikor azt mondod a munkahelyeden, hogy most neked menned kell, mert kezdődik a bridzs, akkor mindenki néz, mint a moziban, hogy az micsoda.
Amikor elkezdtetek játszani, akkor csak a klubokban, vagy rögtön a bajnokságokban is?
VMA: Tulajdonképpen úgy kezdtünk a bridzsbe visszarázódni, hogy elkezdtünk járni a hétvégi mesterpontgyűjtő versenyekre. Itt nagyon más a rendszer, mint otthon, a bajnokságokat hétvégenként szervezik.
KB: Azt hiszem, én jobban szeretem az otthoni rendszert.
VMA: Az említett mesterpontgyűjtő versenyeket is hétvégékre szervezik, elszórt vidéki városokban. Persze könnyen meg lehetett találni, hogy melyik volt a mi környékünkön. Ezek szimpatikusak voltak, jobban tetszett, mint a klubjáték, mert a klubokban nagyon kevés asztal volt. Hetente egyszer szerveznek szimultánversenyt a kluboknak, az persze picit jobb, mert több asztal eredményeit hasonlítják össze, de azok a klubok, ahol négy-öt pár tud összegyűlni, nem igazán vonzók a számunkra.
Emiatt tehát inkább a hétvégi párosversenyekre kezdtünk járni, ahol akár harminc asztalon is folyt a játék. Itt történt meg az is, hogy elkezdtek minket beszervezni csapatversenyekre is.
KB: A „Berg” és a „Kontakt” volt a két tradicionális genfi klub. A Bergnek volt nagyobb presztízse, ott voltak még régebben (az előző évezredben) a jó játékosok. Talán egy kicsit fenn is hordták az orrukat. Ezzel szemben a kontaktosok proaktívan megkérdezték, hogy nem akarunk-e csatlakozni és játszani a csapatukban. Él ott egy Hedy Grey nevű bridzsező, sok magyar sporttársunk ismeri őt, ő nagyon fel volt háborodva, amikor rájött, hogy a Berg nem igazolt le minket. De azóta is a Kontaktban játszunk. A Berg közben be is zárt.
VMA: Érdekességképpen megemlítem, hogy a Kontakt 1 a világbajnok svájci csapat. A Kontakt 1 csapat ugyanis a Zimmermannék. Persze nem járnak a klubba, egyszer vagy kétszer megmutatták magukat, de nem bridzseznek ott.
KB: Ha a klubban nem is, de a svájci bajnokságban játszanak Kontakt 1 néven.
VMA: És mi vagyunk a Kontakt 2 – a régi Kontakt 1-et lefokozták, amikor a Zimmermannék megjöttek.
KB: Itt Svájcban, nekem az volt a legaranyosabb, hogy itt vannak az „első osztályú” játékosok, meg van az „egyéb” kategória. Amikor megjöttünk, akkor természetesen az „egyéb”-be tartoztunk. De két hétvégi verseny után mondták nekünk, hogy mostantól első osztályúnak számítunk, függetlenül attól, hogy nincs elég mesterpontunk.
VMA: Gyanúsak lettünk, utánanéztek, és megtalálták az ifjúsági eredményeinket. Hogy játszottam a lánycsapatban, meg együtt játszottunk egy páros ifjúsági vb-n is.
A válogatottság hogyan alakult?
VMA: Nagyon régóta szerettek volna szervezni egy női csapatot, de a jobb játékosoknak nem nagyon volt erre kapacitása.
KB: Amikor Zimmermann ideköltözött, akkor megszponzorálta az összes többi válogatottat is. A szövetség pedig fellelkesült, hogy így csak küldeni kell az embereket, a költségeket a szponzor állta. Ezen felül Zimmermann azt is vállalta, hogy az ifiprogramot is megtámogatja, de abból nem lett semmi. Ami otthon nagyon szuperül megy a Kolibri programmal, abból itt egyáltalán semmi sincs.
VMA: A gyerekek miatt nem tudunk egyszerre eljárni bridzsezni, úgyhogy az a megállapodás, hogy Balázs játszik a bajnokságban, én pedig a válogatottban.
KB: Igen, úgy döntöttem, hogy egyelőre nem túrom ki Zimmermannékat a válogatottból.
Szandra, téged láttunk is svájci színekben játszani.
VMA: Igen, voltunk Madeirán, Herningben, Tignes-ben, és játszottunk a Covid alatt azon a nagyon furcsa online Eb-n is. Amúgy a női csapatban bolgár partnernőm van. Egy svájci van a csapatban, ő egy amerikaival játszik. Van továbbá egy ír francia partnerrel.
Erről persze az jut az ember eszébe, hogy hogyan álltok az állampolgársággal.
VMA: Még nem vagyunk állampolgárok, Svájcban ez nagyon hosszú folyamat. Épp most kaptunk levelet arról, hogy nyolc hónap múlva érhetünk a végére. Másfél éve indítottuk az igénylést, azóta átmentünk mindenféle interjún és teszten. Első lépésként a falu polgárai lettünk. Ezt követően a kantonnak is a polgárává kell válni, és ha az is megvan, akkor jöhet az országos szintű jóváhagyás. Most a kanton és a föderáció között vagyunk.
Milyen nyelven beszéltek a svájcban hivatalos nyelvek közül?
VMA: Franciául.
KB: Francia régióban vagyunk.
És az általatok látogatott bridzsversenyeken milyen nyelven zajlik a kommunikáció?
VMA: Jellemzően franciául, de ha egy német pár németül beszél, azt is mindenki megérti. Ha nagyon nem értik meg egymást mégsem, akkor angolul mindenki tud annyira, hogy az elég legyen.
KB: Ráadásul itt is vannak szponzorált párok, gyakran a „profi” (mondjuk egy lengyel válogatott) csak angolul tud.
Erik Kupa
2025. október 19., vasárnap, 15 óra
25-27 leosztásos online MP-verseny a RealBridge-en
Nevezési díj: 4000 Ft/fő (26 év alatt 50 százalékos kedvezmény) + bármekkora adomány
Nevezés ezen a linken vagy emailben (mariann.s.vegh@gmail.com) a nevezési díj utalásával
Revolut ID: @marian4irp
Belfoldi bankszamlaszam: Karancsiné Magyar Anikó Unicredit, 10918001-00000026-21930003
További részletek a kiírásban
Milyen nyelven beszéltek a gyerekekkel? Milyen nyelvet tanulnak meg?
KB: Magyar, francia.
VMA: A négyéves Márk nagyon jól beszél már franciául, és nagyon jól is vált a két nyelv között. Az egyetlen dolog, amit nem tudunk megértetni vele, hogy az „és” az „és”, nem pedig „é”. Valahogy ezt a szót mindig franciául mondja. Egyébként unózni már tud, úgyhogy még egy év és elkezdjük bridzsezni tanítani.
Végezetül: mi hiányzik nektek Magyarországról?
VMA: Nekem az hiányzik a legjobban, hogy otthon, amikor lementünk játszani, az véresen komoly volt. Nyilván a játékosállomány minőségéből is adódott ez, de otthon éreztem, hogy minden partinak tétje van.
KB: Sokkal professzionálisabb volt az otthoni közeg.
VMA: Ez is igaz, de kompetitívebb is. Ez a versenyszellem eleinte nekem nagyon hiányzott itt, sőt, tulajdonképpen a mai napig is hiányzik. Például amikor elmegyünk a női csapattal egy Eb-re. Én ifiként ahhoz voltam szokva, hogy Mezei Kati vagy Honti Laci átnézte az ellenfél konvenciókártyáját, eligazította a társaságot, mire kell figyelni. Itt nincs semmi hasonló. És közben, ebben a versenyszellemben, nagyon jó barátságok is ki tudtak alakulni. Jó volt a közeg.
KB: Persze azt is nehéz elfelejteni, hogy olyan is történt velünk Magyarországon, hogy egy licitfélreértésből buktunk kontrázva rengeteget, és az ellenfél, amikor beírta az eredmény első három számjegyét (akkor még tollal, papírra), akkor felajánlotta a partneremnek, hogy „az utolsó nullát ha akarod még odaírhatod”. Ilyen arcátlanság itt nem fordulhat elő.
VMA: Ez például nem hiányzik.
KB: Azt viszont meg kell adni, hogy az itteni bridzskultúra része, hogy a játék után senki nem rohan haza, mindenki ott marad beszélgetni.
VMA: Igen, a társasági rész itt nagyon fontos. Az első pár alkalommal mi szokás szerint rohantunk volna haza, de ránk szóltak, hogy maradjunk, vegyünk részt az esti beszélgetésben egy kis harapnivaló és bor mellett.
KB: Ez az élmény egyébként megvolt otthon is, a vidéki versenyeken.
Erik élete a tét!
Szandra és Balázs kezdeményezésére génterápiás kutatás és gyógyszerfejlesztés indul, hogy megmentsék Eriket, és a későbbiekben más ASNSD-ben szenvedő gyerekeknek is jövőt kínáljanak
Erik augusztusban ünnepelte első születésnapját. Egy igazi kis harcos, aki, ha erejéből telik, ma is mosolyog. Pedig ez a mosoly napról napra nehezebben jön elő: egy rendkívül ritka genetikai betegség árnyékolja be mindennapjait.
Egészen öt hónapos koráig semmi jele nem volt a problémának. 2025. januárjától azonban súlyos epilepsziás rohamok és görcsök jelentkeztek, amelyek minden szülőt rettegésben tartottak volna. Erik szülei kétségbeesetten keresték a választ, egyik orvostól a másikig jártak, de sokáig senki nem tudott biztos diagnózist adni. Aztán májusban, egy megrázó találkozón, végre nevet kapott a betegség – és a hír mindent összetört: „Nincs mit tenni, csak tüneti kezelés létezik” – mondták az orvosok.
A diagnózis: aszparagin-szintetáz-hiányos szindróma – ASNSD –, egy rendkívül ritka, örökletes és halálos kimenetelű idegrendszeri betegség. Nehezen diagnosztizálható, világszerte megközelítőleg 40 ismert esetben fordult elő az Orphanet, ritka betegségek adatbázisa és Erik orvosi csapatának saját kutatása alapján, és jelenleg nincs rá semmilyen gyógymód. A kórkép súlyos fejlődési elmaradással, kezelhetetlen rohamokkal és mozgásbénulással jár, és legtöbbször még gyermekkorban halálhoz vezet.
„Minden szülő rémálma, hogy gyermeke egyszer megbetegszik és nincs rá gyógymód. El sem tudtuk képzelni, hogy Erik beteg lehet, amíg öt hónapos korában meg nem jelent az első epilepsziás rohama. Az első kórházi tartózkodások a félelem és a remény jegyében teltek. Egyszerre vártuk a diagnózist a genetikai analízis után, és rettegtünk is tőle. Bíztunk benne, hogy a betegsége gyógyítható, és amikor kiderült, hogy jelenleg nincs gyógymód, nem adtuk fel. Kerestük a megoldást, végül erőfeszítéseink sikerre vezettek és egy világszinten elismert vezető kutatócsoport vállalta a kutatást és a gyógymód fejlesztését. A gyógyulás útján ez egy fontos mérföldkő, de egy ilyen kutatás finanszírozása önerőből lehetetlen, ezért fordulunk a nyilvánossághoz és bízunk benne, hogy barátaink, ismerőseink mellett a közösségi támogatás segítségével megtalálhatjuk a gyógymódot és megmenthetjük kisfiúnk életét” – mesélik a szülők, Szandra és Balázs.
A diagnózis óta eltelt öt hónapban minden követ megmozgattak, hogy lehetséges gyógymódot, támogató klinikai csapatot, a kutatást elvégezni képes és egyben elismert kutatókat találjanak. Eközben nyilvánvalóvá vált, hogy mindezt csak intézményesített formában lehet tovább csinálni: ma már működik az általuk alapított nonprofit szervezet, és több konkrét ajánlatuk is van; a kilátástalanságból mára remény lett arra, hogy időben elkészülhet a megfelelő terápia: a londoni UCL Genetikai Terápiás Gyorsító Központja vállalta, hogy kétéves kutatási projektet indít Erik betegségének génterápiás kezelésének fejlesztésére, míg a Genfi Egyetem egy gyógyszer-újrapozicionálási projektet indít, meglévő gyógyszerek ASNSD-betegek állapotát potenciálisan javító kutatására. A kutatómunkának azonban ára van – az első lépéshez mintegy 210 millió forintra van szükség –, ekkora összeget kell a családnak és támogatóiknak közösségi összefogással előteremteni az év végéig. Mivel a kutatás a szülők által kezdeményezett és közvetve finanszírozott projekt, amennyiben a kutatók sikerrel járnak, Szandra és Balázs döntésének megfelelően a további ASNSD-s kis betegek az eredményekhez térítésmentesen hozzáférhetnek, és felhasználhatják a testreszabott gyógykezelésük legyártásához.
„Szerencse a szerencsétlenségben, hogy mindkettőnk állása megengedi, hogy rugalmasan dolgozzunk, így meg tudjuk oldani, hogy elegendő időt szánjunk Erik fejlesztésére, az adománygyűjtésre és a nonprofit ügyek intézésére. Ennek ellenére néha kezelhetetlennek tűnik a külön-külön is teljes embert igénylő feladatokkal való zsonglőrködés, a kenyérkereső munkánk, Erik gondozása, és végül, de nem utolsósorban Márk, Erik bátyja nevelése.” – meséli Szandra.
„Nagyon nehéz volt elszánni magunkat arra, hogy segítséget kérjünk, de nincs más esélyünk. Az viszont elképesztően meghatott minket, hogy a barátaink, kollégáink az első pillanattól kezdve számtalan módon támogatnak bennünket, pénzügyi adományokkal, szakértelmükkel és szabadidejükkel. Sőt, az elmúlt néhány hónap összehozott minket sokakkal, akik ismeretlenül is hezitálás nélkül segítenek minket ezen a nehéz úton” – teszi hozzá Balázs.
Szandra és Balázs előtt több pozitív példa is akad. Mila, egy amerikai kislány szülei voltak az elsők, akik kitaposták az utat a szülők által kezdeményezett személyre szabott gyógykezelések előtt (Mila s Miracle Foundation), amit azóta több sikeres projekt is követett, mint például a FoxG1 (FOXG1 Research Foundation), akik most kezdik a klinikai teszteket a kifejlesztett gyógymóddal.
Ez a kutatás nemcsak Erik életét adhatja vissza, hanem reményt hozhat az ASNSD-s gyermek számára. Emellett szélesebb szakértői hálózat is épül, amely segíthet a ritka genetikai betegségek láthatóbbá tételében és a családok támogatásában.
Hogyan lehet segíteni?
A legfontosabb, hogy határidőre összegyűljön a kutatáshoz szükséges összeg első része, amit itt lehet támogatni.
De a támogatás több formában is érkezhet:
Minden cselekedet, megosztás és forint számít!
Van remény!
„A legnagyobb ajándék, amit adhatunk Eriknek, az az idő. Ehhez viszont szükségünk van az emberek támogatására is. Ma már van remény, és mi azért dolgozunk, hogy a közösség erejével ezt valóra váltsuk!”
©2014-2025 Magyar Bridzs Szövetség
