Amikor majd a Birs nevű csodálatos játék* űzői elődeiket _egy durva, de hamar elfelejtett etimológiai tévedés miatt_ a bridzsezők között keresik, egy aprónak látszó, de súlyos csalás áldozataiként örök nyughatatlanságban hiába próbálják majd történeti _akkori szóhasználattal „histi”, vagy az addigra kötelezővé váló anglicizmus miatt sokkal inkább „hiszti”_ munkájukat befejezni, mert Kömaré, a PárBaj hősének első kalandját sosem fogják megtalálni.
*A játék szabályai ma még nem teljesen világosak, de annyi már most sejthető, hogy a háromdimenziós, színes, harapott almával díszített „doboz”-on keresztül _valójában innen kapta a nevét a játék_ kell a sok ezer kilométerre ülő játékostárs gondolatait kitalálni. A játékot párok játsszák majd egymás ellen, és akinek a gondolatát a partnere nem találja ki, annak joga van őt – hangos „miért nem hívtad az adut, te ökör?” kiáltással – kilőni a Holdba. _Lehet, hogy mégsem történt nyelvtörténeti tévedés? Mellesleg az adu ekkortájt egy mindent vivő lehallgathatatlan kommunikációs eszköz lesz – kizárólag gazdag ficsúrok megfizethetetlen játékszere._
Kömaré, a PárBaj hőse, teljes nevén Kömaré Káráté, a múlt héten Brigidda Breetsh Káró szimfóniáját hallgatta meg egy kamarészínházban. _A műsorfüzetben ez állt: akinek „túl sok a hangjegy” ne olvasson tovább, a helyzet csak fokozódni fog._
A nyitány _„Az indulás”_ alatt a kontrás kicsit korán lépett be, és a jó karmamester követi a zene karmáját.
Waff, gondolta Káráté, ez aztán bátor versenymű! Vajon Észak ugyanilyen nyugodtan engedi Dél rohamát, ha tudja, hogy barátja bányalovon ül?
És most lássuk, mit lép az első hegedűs!
Mielőtt harcba indulsz, gondolta a párbajhős, készülj fel alaposan. Legyen erőd, legyen koncentrációd, és ismerd ki ellenfeled. Dolgozd ki a stratégiát, amely legjobban illeszkedik erősségeidhez, és legvalószínűbben gyengíti az ellenfelet. Ha az ellenfél kimenekül egy számára kellemetlen helyzetből, azt ismerd fel, és tereld vissza oda!
– Adu! Adu, adu, adu! – kiáltotta Káráté, de már késő volt. Az első hegedűs romantikán nevelkedett, és szíve a szívhez húzott. Az ifjú Kömarét kivezették a teremből.
A ruhatárostól megtudta, hogy Észak
–
Dél hat helyen hagyta a vérszegény egy szant kisebb-nagyobb sikerrel, maguk háromszor próbálkoztak ugyanezzel, de ők változatosabban, az elsőtől a harmadik emeletig mindent kipróbáltak. Aki a legmagasabbra merészkedett, két szintet zuhant, aki szerényebb volt, azt viszont feljebb segítették a harmadikig. Az álláspontom az üléspontomon múlik.
A nyitány után az allegro következett, egy 42 másodperces kis műremek. _Baráti üdvözlet minden Douglas Adams rajongónak!_
Az indulás a káró ász, terítés. Összesen 42 másodperc. Ez nem hipotalamuszi-nyusziknak való játék! Mire Káráté visszalopakodott a helyére, már vége is volt. A teljes idő felét Észak használta fel, míg azon gondolkodott, hogy öt treffet, vagy öt kárót licitáljon.
Gondolatmenete a következő volt: treffet vagy kárót? Kárót vagy treffet? Treffet vagy kárót? A fuga rész 21 másodpercnyi diszharmóniáját oldotta fel Kelet szép meglátása egy buddhista nyugalmát árasztó gongütéssel: ütés lesz elég, káróból legfeljebb egy áll ki _és ha szükség lesz a kőr impasszra, a licit alapján az is több mint ötven százalékos_. Nem egy bátor, hanem egy gondolkodó Báránnyal álltunk szemben.
Hogy miből találhatta volna ki Észak, hogy az öt treff kevesebbet segít a lapértékelésben? Fogalmam sincs. Hiszen éppen ez a szép a pókerben.
A jegyszedő néni eleinte nem állt a helyzet magaslatán, de később elmondta, hogy a tizenhatból öt pár oldotta meg a feladatát.
Végül a legkacifántosabb, a harmadik tétel következett, a szóló.
A parti_túra_ alapján zenekari összmű a negyedik futamnál atomjaira esett, melyből végül csak Kelet szólója magaslott ki. Hogy hogyan tudta Kelet megőrizni tisztánhallását, a mai napig rejtély. Kottája alapján hagynia kellett volna intrikusait megfőni saját levükben, hiszen a tercelő Nyugat valamelyes erőt mutatott, úgy tűnhetett volna, közösen van esélyük legyőzni a túlerőt. Hogyan szimatolta meg, hogy a támogatás gyenge? Nem tudni, de zseniális volt, ahogy kivált a tömegből, és mentette, ami menthető. A kritikus, és a néző joggal ünnepel.
Hazafelé menet Kömaré elkapta a koncertszervező grabancát, aki töredelmesen bevallotta, hogy öt próbálkozásból kettő rejtélyesen elbukott a nemes vállalások közül _sokat akart a marka?_, így nem kockáztathatott többet. Ezzel szemben a Káró szimfónia szólistái a harmadik tételben kivétel nélkül helyt álltak, sőt ketten a mennybe mentek.
