Kezdőoldal

„Nálam nagyjából egy időben kezdődött a vívás és a bridzs. Apám ismerte a BVSC mesteredzőit, Bay Bélát és Rerrich Bélát, a Pócit, így három fiát, köztük engem, a legkisebbet, a vasutasokhoz küldött sportolni. Valamennyien jó vívók lettünk. A bridzset pedig ugyan sokan játszották a szélesebb családban, de miután édesanyánk nem sorolta a kártyát a gyerekjátékok közé, egy ideig sikeresen távol tartott tőle bennünket. A nagy változást 56 hozta. Két nővérem közül az idősebb a forradalom miatt nem mehetett be a munkahelyére, és miután nekünk sem volt iskola, nekiállt három testvérének bridzset tanítani. Megvoltunk négyen! Sajnos nem sokáig. Apám nem akart újra új életet kezdeni, ráadásul külföldön, a két legidősebb testvérem viszont maradni nem akart. Így a családi kapcsolatot velük ezután sokáig levelező úton tartottuk. A változás olykor befolyásolta az itthoniak életét. Segített külföldi tartózkodásunk alatt, de hátrányt jelentett útlevéligénylésnél és néha egy állás, tisztség, kedvezmény megszerzésénél.” (Az Erdős testvérek: Mihály, Mária, Gábor, Katalin, Sándor)

(A vasutasok, 1965-től BVSC, vívóklubja valamennyi szakágban kiváló sportolókat nevelt. Versenyzői folyamatosan szállították a bajnoki sikereket. A 60-as, 70-es években közülük is kiemelkedett a párbajtőrcsapat: Erdős Gábor, Erdős Sándor, Fenyvesi Csaba, Pap Jenő, Nedeczky György. Ők ebben az időszakban kilenc bajnoki cím mellett három BEK-trófeát is begyűjtöttek.)
„A BVSC-ben a családi ajánlás sokat segített. Gábor bátyám már a válogatottságot ostromolta, így engem is könnyebb volt észrevenni a Tanács körúti vívóteremben. Az alapok megszerzését követően dr. Váry Attila csoportjába kerültem. Ő állított át tőrről párbajtőrre, tanított meg vívni, versenyezni és arra is, hogy abban a korban miként lehetett megélni a versenyzésből. Egyszóval mindenre. De azt is fontosnak tartotta, hogy vívás mellett el tudjam végezni a Közgazdasági Egyetemet. Ezért sokszor adott iskolát hétvégén is, hogy bepótolhassam a hétközi egyetemi kötelezettségek okozta kiesést. Ami a versenyzést illeti, az mutat némi hasonlóságot a bridzsversenyzéshez. Fontos az erőnlét, a technikai tudás, a folyamatos koncentráció, a vereség – a rossz parti – okozta frusztráció mielőbbi leküzdése, de ugyanennyire a tervkészítés is. Mert kell, hogy legyen elképzelésed arról, hogyan vívjál az adott ellenfél ellen, mielőtt felmész a pástra. Ehhez ismerned kell az akcióit, repertoárját, mondhatjuk úgy is: licitrendszerét. Aztán fontos az improvizációs készség, hogy menet közben változtatni tudjál a terven, ha az sikertelen. És persze alapvető, hogy az egész napos versenyek alatt mit eszel, mit iszol, mivel töltöd az asszóid közötti időt.
Ami engem illet, már az ifjúsági versenyeken jó eredményeket értem el itthon és külföldön, a ranglistákon is egyre feljebb kerültem. Nem kérdéses, hogy a magyar vívás akkori sikereiben komoly szerepe volt a kiváló műhelyeknek, a legendás edzőknek, a nagy hazai konkurenciának. De a mi esetünkben egy másik sikersportág képviselői is hozzájárultak ehhez. Az öttusázóknak ugyanis akkor kötelező volt elindulni minden párbajtőrversenyen, és ők bizony presztízscsatát vívtak velünk, vívókkal. Számukra egy győzelem ellenünk kettővel ért fel.”

(A vívás Magyarország legsikeresebb sportága az olimpiákon. Minden ötödik érmünk vívásban született. A fegyvernemek közül hosszú évtizedeken keresztül a kard fénylett a legjobban. A tokiói olimpiáig, 1964-ig magyarok nyerték az egyéni és a csapatszámot is. Ekkor váltás következett, és három egymást követő olimpián magyar párbajtőrözők végeztek az élen.)
„A válogatottba már nem lehetett családi alapon bekerülni. Az akkori csapatban vívott az egyéni világbajnok Nemere Zoltán, ő volt a csapat szellemi vezére. Sikereit nagy részben köszönhette fizikai adottságainak. Kevesen tudják róla, hogy fiatalon, különösebb edzés nélkül is 190 centit tudott ugrani magasba. Kulcsár Győzőt nemcsak a világon mindenki, de még mi is a legtechnikásabb epézőnek ismertük el. És akkor már alapember volt klubtársam, Fenyvesi Csaba, ő ellenfelei számára kiismerhetetlen volt a páston. Az 1968-as mexikói olimpiára ők utaztak B. Naggyal és Schmitt Palival. Akkor csak nyolcadik voltam a ranglistán, de az előttem állók nem vállalták el az itthon maradó tartalék szerepét, akinek végig együtt kellett készülni az utazókkal. Én ezt boldogan vállaltam, és ma úgy látom, hogy akkor lettem válogatott vívó. Mert a fárasztó felkészülés során tanultam meg vívni, sőt olykor győzni a legjobbak ellen. A csapatba kerülés már más dolog. A következő évben hiába nyertem meg a Budapest-, majd a magyar bajnokságot, voltak nemzetközi eredményeim, hiába lettem ranglistavezető, a győztes csapaton ne változtass elv érvényesült. De még az utazó csapattagság se jelenti azt, hogy fontos szerepet kapsz egy versenyen. Tőlem végül 1970-ben, az ankarai vb döntője előtt kérdezte meg Nemere: »Hozol másfél ziget?« (Értsd: egy győzelem és egy kettős vereség.) Elvállaltam és teljesítettem. A magyar párbajtőrcsapat 21 év után szerzett világbajnoki címet. Legfiatalabb csapattagként aztán feladatomnak éreztem, hogy mindig csomagoljak kártyát a vívózsákba, a dugóhúzó és a sörnyitó mellé. Becenevem már megvolt. Nyomárkay Ödön, a kiváló tőrvívó adta. Bátyám volt a nagy, így én lettem a kis René.” (A kis René, azaz Erdős Sándor teljes párbajtőrszerelésben)

Erdős Sándor
Olimpiai és világbajnok vívó, közgazdász, vívó szakedző, üzleti vállalkozó (egészségügy).
Főbb sporteredményei: olimpiai bajnok, világbajnokságokon két arany-, egy ezüst-, két bronzérem, ifjúsági világbajnokságon bronzérmes, magyar bajnokságokon tíz arany-, két bronzérem, ifjúsági magyar bajnokságon aranyérmes.
Jelenleg a Magyar Olimpiai Bizottság Mező Ferenc Sportbizottságának tagja.
A Padlás Bridzs Klub versenyzője. Partnere (a bridzsasztalnál és az életben is): dr. Zsengellér Júlia. Jelenlegi helyezésük a házi ranglistán: 6. Edzőjük: Baksay László. Edzői vélemény: „Sok energiát fektetnek egy korszerű standard licitrendszer elsajátításába. Ma már kiváló klubjátékosok, remekül megértik egymást. Részt vettek több elit játékosokat is felvonultató versenyen, és nem vallottak szégyent.” Állandó versenynapjuk: hétfő, edzésnapok: kedd és péntek.

„A vívás alapvetően egyéni sportág, a ranglistahelyekért egymást kell legyőzni. Az erős hazai színvonal biztosította, hogy a magyar indulók a nagy nemzetközi versenyeken mindig bejussanak a legjobbak közé. Ott azonban már kis szerencse is kellett a végső győzelemhez. Csapatban mindig több volt az esély a sikerre. Ezért mondta Nemere Zoli: »A pénz a csapatban van!« Bennünk pedig volt elég intelligencia, hogy megértsük ezt az egyszerűnek látszó felismerést és valóban meg tudtunk halni egymásért a páston. Ahogy Vass Imre, az Atya, a fegyvernem vezetőedzője nyilatkozta rólunk: »Ez a csapat még álmaiban is győzni akar.« A csapat több mint az egyéni kvalitások összessége. Megfelelő összeállítással áthidalhatók a kisebb formahanyatlások, sérülések. Mindig fontos a jó kezdés, az első győzelem, hogy valaki győzelmeivel húzni tudja a csapatot. Lényeges lehet az is, hogy olyan vívjon a csapatban, aki jobban ismeri az ellenfeleket. Mi, Schmitt Palival gyakran szerepeltünk a szocialista országok Barátság-versenyein is, onnan ismertük a román és az NDK-beli vívókat, ők olykor tudtak kellemetlenséget okozni. Ellenük mi voltunk sikeresebbek. És persze a legjobbaknak is lehetnek gyengéi: Kulcsár például nem szeretett befejező ember lenni.
A válogatottak felkészüléséhez hosszú edzőtáborozásokat szerveztek. Először 1968-ban, Sopronban tapasztaltam, hogy a vívók közül milyen sokan bridzseznek szabadidejükben. Három-négy asztalnál mindig játszottak. Köztük Bakonyi, Meszéna, Torday, Nyomárkay, Sákovicsné Dömölky Lídia, Matuscsákné Rónay Ildikó, mi párbajtőrözők és néhány edző, vezető is. Ez folytatódott Tatán, ahol a párbajtőrcsapatnak állandó kimenője volt a Fenyves Grillbe. Ott öten játszottunk körbe, robbereket. A vesztes fizette a számlát. Aztán a csapat sokat utazott külföldi versenyekre és »üzleti megfontolásból«, ha csak lehetett, vonaton. Elképzelni is nehéz lett volna a hosszú vonatozást kártyázás nélkül. Változást az jelentett, hogy ilyenkor az alapot schillingben állapítottuk meg. De gyakran osztottunk és játszottunk a versenyek előtt, sőt a fordulók közötti holt időben is. Talán furcsának tűnik, de az állandó bridzsezés nagyon jól összetartotta a csapatot.” (Sikeres vívók egy asztalnál – közülük többen a bridzsasztalnál is megélnek: Rejtő Ildikó, Bóbis Ildikó, Bakonyi Péter, Szolnoki Mária, Bárány Árpád, B. Nagy Pál, Matuscsákné Rónay Ildikó, Marosi József, Pézsa Tibor, dr. Kausz István, Erdős Sándor)

(Az időnként megújuló sportvezetés ebben az időszakban nagy hangsúlyt fektetett a kiegészítő sportágakra. A vívóknak az atlétikát választották, ami ott és akkor a tatai tó körüli futást jelentette. Bay Béla, a vívók kapitánya nyíltan szembehelyezkedett ezzel az állásponttal és váltig hangoztatta, hogy a „vívásnak a vívás a kiegészítő sportja”. Ma már elmondhatjuk, hogy a vívásnak, legalábbis csapat szinten, a bridzs lehet a kiegészítő sportága.)
„Az 1972-es müncheni olimpia sajnos nemcsak a sporttörténelembe került be. Szállodai szobánk ablakából láttuk a maszkot viselő terroristát, de az eseményekről nem kaptunk információt. A csapatvezetés nem akarta »megzavarni« a sportolókat. A hírek itthonról érkeztek. Az olimpiai faluból ugyanis közvetlen telefonvonalon lehetett hívni a családokat, ami akkor egészen kivételes lehetőségnek számított. A mi versenyünk a terrortámadás miatt végül egy napot csúszott, ami talán segített is, hiszen Fenyvesi és Kulcsár előzőleg döntőbe jutott egyéniben, és Csaba aranyat, Győző bronzot nyert. Taktikus és szerencsés előcsatározások után a csapatdöntőben Svájc ellen vívtunk. Elsőként léptem pástra, és Vass Imre kettős vereséget kért tőlem. Az volt az elgondolás, hogy törjük meg a középdöntőben a franciák felett váratlan győzelmet arató svájciak lelkesedését. Nem indult könnyen, de négy-négy után az esélyes csapat győzött. A döntőt egy nagy kiállítási csarnokban rendezték, ahova a bejutást akkor már szigorúan ellenőrizték. Különös helyzetbe kerültem, amikor 6:4-es vezetésünkkor ellenfelem cserét kért. Nekem fent kellett maradnom az emelt páston és 20 percet várnom, míg új ellenfelem felkészül a folytatásra. Társaim elláttak ugyan jó tanácsokkal, de aztán nyilatkozni hívták őket a rádió és a tv munkatársai. A nézők többsége a büfébe vonult frissítőért. Magamra maradtam és némi bizonytalanság fogott el. Ekkor lépett hozzám Gyarmati Mihály, a csapat kiváló fegyvermestere: »Sanyikám, én Helsinki óta minden olimpián részt vettem, öreg motoros vagyok már, és hidd el, hogy ezeket a perceket fizetik a legjobban.« Mit mondjak, kétségeim elszálltak, megnyertem az asszót." (Már Erdős Sándor nyilatkozik Vitray Tamásnak a győzelem után Münchenben, körülötte Schmitt Pál, Kulcsár Győző, Osztrics István és Fenyvesi Csaba)

„Bridzs szempontból az 1971-es, bécsi vb-n aratott győzelmünk volt a legemlékezetesebb. Rerrich Béla, aki 56-ban szintén a szabad világot választotta, elévülhetetlen érdemeket szerzett a svéd párbajtőrvívás fellendítésében. Amikor nem a svédeket képviselte, rengeteget segített honfitársainak, velem is éreztette apám iránti barátságát. Bécsben azonban az elődöntőben a svédekkel kerültünk össze, és Póci gyilkos taktikát dolgozott ki ellenünk. Különböző technikai okokra hivatkozva óvásokat nyújtott be, többször megszakítva ezzel a versenyt. Rerrich arra gondolt, hogy a mozgékonyabb magyar vívók majd elmerevednek a várakozás alatt és ez előnyös lesz a robosztusabb svédeknek. Már érthetően ideges légkörben, Fenyvesi és Edling, a svédek későbbi többszörös egyéni világbajnoka volt éppen a páston az újabb svéd óváskor, amikor Nemere beszólt: „Hát akkor osszunk.” És már le is emelt egy asztalt egy akkor már használaton kívüli pástról, letette Fenyvesi elé, majd felém kiáltott: „Kis René, hozd a kártyát!”. A többiek székeket vittek fel, és a magyar csapat bridzsezni kezdett a páston. Zoli osztott, majd 1 pikk-kel indította a licitet. Edling közelebb jött, és amikor látta mi történik: »Uraim, kibicelhetek?« – kérdezte. Ezután az ellenséges hangulat megszűnt, nem volt több óvás, csapatunk simán nyert. A sportsajtó soha nem foglalkozott annyit egy vívóelődöntővel, és talán győzelmünket sem kísérte annyi utólagos szimpátia, mint akkor." (A Képes Sport címlapján a „bridzsező” világbajnok párbajtőrcsapat, balról: Kulcsár, Fenyvesi, Erdős, Nemere, Schmitt – Fotó: Képes Sport, 1971)

"Nagyon örültem a tavalyi, pesti bridzs Európa-bajnokság előtt a szövetség felvetésének, hogy a verseny felvezetőjeként játsszunk néhány partit a bridzs magyar szenior olimpiai bajnokaival. Tetszett az ötlet is, hogy így tulajdonképpen az ország két bridzsező olimpiai bajnokcsapata találkozik… A fiúk valamennyien vállalták, edzéseket szerveztünk, és végül a nemzetközi szövetség is jóváhagyta a tervet. Nagy fájdalmunk, Fenyvesi Csaba halála megakadályozta a találkozó létrejöttét. Előzetesen a vívók felkérését magamra vállaltam, mert szerettem volna, ha annyi év után újra együtt bridzsezünk. Hiszen a montreali olimpián, több mint negyven éve történt ez meg velünk utoljára. Az esemény bizonyára alkalmat adott volna a Bécsben történtek felidézésére is. És szeretem, ha a jó történetek sokáig fennmaradnak.”