Kezdőoldal

Bámulatos pontossággal érkezik, délutáni ritka eleganciával. Őszintén örülök, hogy egy csinos hölgy ül velem szemben a sok borostás férfiarc után. Gesztenyepürét választ, és miután a művészetek témája messze nem hazai terepem, első lépésként próbálok azonosulni, én is azt kérek.

Hegedüs Orsolya
Hölgy esetében nem beszélünk életkorról, egyébként fiatal, az X generáció végén, az Y generáció elején született, nézzetek utána, azok önálló életviteli elképzeléseit, önmegvalósító határozott szándékait, életútját képviseli is. Az ELTE-n végzett, művészettörténet, magyar, esztétikai szak. Diplomamunkáját Lakner László festőművészről írja. (Jó tempóban, ezután kap a festő Kossuth-díjat). Jelenleg az acb Galéria művészeti vezetője. Angolul felsőfokon, franciául alap társalgási szinten beszél, és hát ugye oroszul és latinul tanultunk. Két kamasz fiúgyermek, egyikük már a bridzsközösség aktív tagja.

„A kémia, matematika szeretete meddig tartott? Tanárfüggő? Gondolok itt az amerikai filmek fiatal sztártanáraira, akire a főhős és minden mozinéző rajongva tekint.” „Á, középkorú tanárnő tanította, kedvelt tantárgyaim voltak. Versenyeken is indultam, voltak győzelmeim is, de a gimnáziumi évek közepén eldöntöttem, a művészettörténet érdekel. Volt fakultáció, osztályváltás nélkül már ezt is tanulhattam.” „Emlékeim ezekre a karokra 10-15-szörös túljelentkezés volt. Rögtön felvettek?” „Igen. A magyar szakot két év múlva elhagytam, ez a három kar egyszerre sok volt, így maradt a művészettörténet és esztétika.” „Diplomamunka?” „Lakner László korai munkásságáról írtam.” A magnószalagon is hallatszik a feszengésem, nem tudok kérdezni, kínos, pedig mint utólagos felkészülésemkor a lexikonból kiderült, hazánk egyik legjelentősebb festőművészéről van szó. „Lakner különleges, akkor nagyon progresszívnak számító – és a hivatalos kultúrpolitika irányelveire fittyet hányó – művészete, amely a szürnaturalizmusból a hiperrealizmuson át a pop artig ívelt a 60-as években, nagyon megragadott, és meglepve tapasztaltam, hogy 1999-ben még nem jelent meg egyetlen monográfia sem róla. Sok száz munkája közül egy korai az egyik legismertebb: a Varrólányok Hitler beszédét hallgatják” – ezt is megnéztem. Bátor kép, az, ami a címe, szocreál jellegű varrólányok meghatározhatatlanul pontos rajza, gyakorlatilag itt, 1960-ban nemcsak a szocialista realizmus kritikája, hanem a kép egyszerre néz szembe a múlttal és jelennel, szóval szerintem egy ilyen abban az időben nem vezethetett az azonnali művészei elfogadottsághoz... Hogy finoman mondjuk. (Hegedüs Orsolya, sokszoros válogatott bridzsező, az acb Galéria művészeti vezetője – Fotó: Tóth Dávid)

„Szerintem kellett egy rendszerváltás ahhoz, hogy végzésedkor, 1999-ben ezt a diplomamunkát leadhasd.” „Hadd tegyem hozzá, egy évtized kihagyás után újra foglalkozom az 1960–1980 közötti magyar képzőművészettel. Az egyetemen nehéz pillanatokat éltem át, mert a művészettörténetből az ősi történet kevéssé érdekelt, az 1900-évek avantgárd és szecessziós irányzataival szerettem volna foglalkozni, de ahhoz, hogy diplomát szerezhessek, ugyanolyan mélységben kellett a bizánci és a középkori művészetet ismerni, mint a 20. századot. A magyar szakot közben túlterheltségem miatt elhagytam, esztétikából megvan az abszolutóriumom.” Szecesszió, sóhajtottam, a mobilomon ott van az századforduló egész szecessziós művészete, igaz, számolócédulák ezrein, gondoltam büszkeségtől feszítve megmutatom, de tudom, végül is holnap síelni utazik.

„Egyetem után?” „Egy állami művészeti intézményhez kerültem, de nem éreztem, hogy az a lassú és bürokratikus működés az én világom lenne, így hamar eljöttem. Egy akkor induló művészeti galériához kerültem. Ez az időszak színes hivatásos munkára volt alkalmas, és nem mellesleg, szakmai ismeretségeket szereztem. Galériás munkám mellett elsősorban a saját generációmhoz tartozó művészeket figyeltem diplomakiállításokon, nonprofit kiállítóhelyeken, és igen, a net előtt is újabb és újabb művészek fedezhetők fel.” „Közel egy évtized szabadfoglalkozási szünet következett.” „Elég hamar rájön az ember, hogy a szabadfoglalkozás szabadideje kevesebb, mintha kötött állásban dolgoznánk. De szép időszak volt, művészeti újságíró voltam, katalógusokba írtam, kiállítások szervezésében vettem részt. Közben születtek a gyermekek, a főállású anyai szerepkör mellett takaréklángon működtem, egy ideig bridzset is tanítottam.”

Sokéves bridzs nélküli, remeteszintű életem, boldogult terézvárosi szakrendelői igazgatóskodásom alkalmával futottunk össze, nézd, ismerős a Király utcában, kiderült, hogy az önkormányzat épületében dolgozik, igaz, annak másik oldalán, a Pados Gábor vezette, országosan egyik legelismertebb galériában. Művészeti vezető. „Ismert szaknév lehettél, könnyen kerültél képbe?” „Pados Gáborral nem ismertük egymást személyesen, de amikor ő sokéves, műgyűjtői és üzleti tapasztalattal a háta mögött 2009-ben főállásban kezdte vinni az acb-t, én éppen állást kerestem, és egy közös barát ajánlására találkoztunk. Az acb hazai terepen már évek óta ismert volt, de az akkori gazdasági válság és a trend is azt diktálta, hogy a nemzetközi jelenlétet kell erősíteni.”

„Én a galériákból, már amennyit ugye távolról látok, legfőbb sikerélményüknek a kereskedést látom.” Villan a szeme, aknára léptem. „Valóban, fontosak az üzleti szempontok, de galériánk estében a kereskedés csak egyike a számos tevékenységünknek – persze, fontos, hogy jól működjön, mert ez tartja fenn a többit. Többségében magyar művészekkel dolgozó galériaként nem csak egyszerűen művészeket menedzselünk, hanem a körülmények úgy hozták, hogy gyakorlatilag a hazai és nemzetközi művészeti kánon formálásába is bekapcsolódtunk. Ez annak köszönhető, hogy évek óta foglalkozunk a kortárs mellett a 60-70-es évek művészetével, és kutatásaink – 2015-ben alapítottunk egy nonprofit kutatóműhelyt is –, publikációink és kiállításaink révén kezdeményezzük egyes művészek újrafelfedezését, mások újrapozícionálását.”

„Külföld? Néhány együttműködő név, mégis az interjú kedvéért...” A választól leesik az állam, hogy irodalmi fennköltséggel mondjam. „Rendszeresen működünk együtt hazai és nemzetközi közintézményekkel, műveket értékesítettünk többek között a Tate, a Centre Pompidou, a New York-i Modern művészeti Múzeum (MoMA) és a Metropolitan Museum of Art gyűjteménye számára, galériás partnerekkel működünk együtt New Yorkból, Londonból, Párizsból, Berlinből, Madridból, Brüsszelből, hogy csak néhányat említsek. Évente 5-6 alkalommal mutatjuk be művészeink alkotásait nemzetközi művészeti vásárokon, Európán kívül elsősorban az Egyesült Államokban, de több ízben állítottunk ki Hong Kongban is például.” „Sokat utazol?” „Hát, százezer kilométer környékén, vagy tán már azon túl is vagyok.”

Kidőltem, szerencsére felkészültem, visszaolvasva a vele készült interjúkat, témaváltásra van lehetőségem. „A mai gyerekek információrobbanás alanyai. Nem szeretném újból a generációkat emlegetni, de nyilván másként állnak hozzá tanuláshoz, az olvasáshoz, az internet világához, mint mi.” „Ami az ismeretek beszerzését illeti, vitathatatlan elsőbbsége van az internetnek.” „És az olvasás?” „Rengeteget olvastam fel fiaimnak, amikor még kicsik voltak. Sajnos, magam is rájöttem, joggal érzi generációjuk, hogy százévnyi múlt óta írt regények nyelvezete hozzájuk már nagyon nem közelíthető. Sajnos, például Jókaié kifejezetten távolodik, megértem, ha kötelező olvasmányként nehezen jutnak túl rajta. Érdekes ellenpéldák persze vannak, a Pál utcai fiúk története akár irodalmilag, akár érzelmileg ma is eléri őket. A klasszikusoknál – akik amúgy nekem annak idején sokat jelentettek –, talán még fontosabb, hogy saját koruk irodalmát olvassák, képzőművészetét nézzék, zenéjét hallgassák stb.” (A szintén válogatott bridzsező Kemény György és Hegedüs Orsolya két fiukkal. Az idősebb, Márk bridzsezik, indul a jövő héten kezdődő Magyar Kupában is)

Megint egyre nehezebb a terep. De végül is az interjú része a bridzskarrierje is. „A férjem ismertetett meg a játékkal, nehézségei elől nem hátráltam meg, Szalay Gyurinál, Gál Péternél palléroztam elméleti tudásomat.” Sokszoros ifi és felnőtt női válogatott, örömmel és megbecsüléssel sorolja fel egykori válogatott hölgy partnereit, joggal büszke nemzetközi eredményeire, közte a 2009-es német meghívásos csapatverseny első helyére. 2009-ben nagyon magas színvonalú online újságot, a Heti Pesti Bridzslapokat szerkesztette Szalayval közösen, sajnos csak hét megjelent számról tudok, nekem megvan, nem adom.

Kértem bridzsparti, első nagy élményét meséli. „Még süldő bridzsező koromban volt, férjemmel játszottam, aki közismerten rajong a szlembemondásokért. Csapatverseny, bell-bell, Gyuri a nevezési díjért játszani akar, nagyszlemet mond, illetve én játszom le. Terül az asztal, kiderül, hogy az adu király hiányzik. Ül az impassz, a hiányzó egy ütést beszorítással szerzem meg, 2210 pont. Örömömet, büszkeségemet egyáltalán nem rontotta, hogy a partin csak néhány meccspontot nyertünk, mert a túloldalon csapattársaink egy hívásirányitó közbeszólás kényszerű lejátszásában 2000 körül buktak.”

A kért másfél órából két és fél óra lett, csak megköszönni tudom. Hasonlaton gondolkodtam, hogy karrierje tán utazó sebességre váltott, de nem, azt hiszem, emelkedő a pálya. Én mindenesetre tisztelettel drukkolok. Ezzel a tudással és modorral ez jó esély.

Ahogy elmegy, eszembe jut, de hiszen én játszottam egyszer vele az I/A-ban, nem is akármilyen eredményt hoztam, pedig a megtiszteltetéstől reszketett a kártya a kezemben: 50 százalékot. Nem tudom, hibáztam-e, mert az interjú búcsúmondata a részéről ez volt: „Lehet úgy élni, hogy az ember csak a saját hibáival foglalkozik, a másikéval nem.”