Aki kibic akar lenni...

Treff király indulás után leterült az asztal, és Nyugat azonnal megjegyezte, hogy partnerem nagy hibát követett el, mert nem a kontrázott négyes magasságú felvételt választotta, ami nekik mínusz 800. Hm! Mindenki adott a treffbe, és Nyugat a dámával folytatta. Kelet rövid belső tusa után belopott a pikk bubival, amit fölülloptam.

Első dilemma: hogyan kell a pikk színt kezelni? Milyen felszerelésből kötelező ez a lopás? Bubi-kicsiből. Milyenből nem ad ütést? Szek dáma-bubiból továbbá szingli bubiból. Ha most kárót dobok, a tizenegy ütés biztos. De van itt lehetőség tizenkét ütésre is, ha a kőrt lábon meg tudom ütni. A licitből arra gondoltam, hogy Nyugat, aki sokkal erősebb a játékban, mint az asztal melletti viselkedésben, komoly eséllyel tartogathatja a pikk dámát, mivel az ilyen ugró felüllicitek gyakran ígérnek fél fogást vagy többet a mellékszínekben. Megadtam az adu impasszt, ült. (A parti után az ellenfelek jól elvitáztak azon, kellett-e Keletnek a szingli bubival lopnia.) Kiaduztam, és elérkeztem a következő dilemmához.

Hogyan kell a kőr színt kezelni? Nyugatnak mostanra ismertem tíz fekete lapját, és a káró ászt is kikotyogta. A vonalon még kint lévő nyolc darab káróból és öt kőrből kettő van nála. A valószínűségek erősen a dubló kőr ellen szólnak, még az is lehet, hogy egy sincs nála. Lehúztam a kőr ászt, és figyeltem, mit dobnak az ellenfelek. A két legkisebb lapot dobták el (kicsi-nagy páros). A kibicem közben jól hallhatóan felszisszent. Ebből megállapítottam, hogy miközben a kis kőrökkel bíbelődtem, az ászba véletlenül a királyt tettem. Nyugat, aki a szereposztásnál erre a partira hosszú szöveget kapott, bosszankodva jegyezte meg, ebben a hónapban már másodszor fordul elő, hogy a kibic sziszeg „ellene”. Jól nevelt kibicem azonnal elkergette magát. Kihasználva, hogy utolsó lehelete még ott lebegett az asztal körül, gyorsan impasszt adtam a bubi ellen, ami eredetileg negyedik volt, és végül 11 ütéssel zártam a partit. Az ellenfél nem volt boldog, azt gyanítom, összefüggést vélt felfedezni a sziszegés és az impassz megadása között, de én sem, mert elvesztettem a jó kibicet.

Ez a három eset arra késztet, hogy megfogalmazzam a kibiccel kapcsolatos elvárásaimat. Azt a kérdést, kinek is kibicel valaki, nem az dönti el, hogy kinek a lapját nézi, hanem az, kinek drukkol az asztalnál. A játékos egyébként annyira ki van szolgáltatva a kibicének, hogy tetszés szerinti kritériumokat állíthat fel az egyensúly helyreállítása végett. Aki nekem ezután kibicelni akar, annak át kell esnie a kibicfelvételi vizsgán, azaz teljesítenie kell az itt megfogalmazott minimumot.

A kibic...
   ...legalább olyan szinten ért a játékhoz, hogy meg tudja állapítani, milyen formában van. Ez ugyanis alkalomról-alkalomra változhat, és kiterjed mindkét előjeltartományra. A jó kibic türelmesen kivárja a játék végét. A semleges kibic diszkréten elpárolog. A rossz kibic átül az ellenfélhez. Aki azt veszi észre, hogy bármit tesz is, rossz kibic marad, az iratkozzon be az általa leginkább utált politikai pártba. (Milyen kár, hogy ez a mondat nem az egypártrendszer idején jutott az eszembe! Mi lehetnék én most!) Olyan kibic, aki örökké jó, még nem született;
   A kibic kitart a játék végéig. Ha időközben mégis el kell mennie, akkor köteles helyettest állítani. A helyettesnek is jó kibicnek kell lennie. Az eredeti csak akkor távozhat, ha erről már meggyőződött, vagy (pénzpartiban) vállalja, hogy állja az esetleges későbbi veszteségek felét;
   A kibic ismeri a játékos rigolyáit, és tiszteletben tartja azokat. (Jeff Rubens szerint a 29-es nagy kibicsztrájk legtöbb indulatot kiváltó kérdése az volt, hogy felteheti-e a lábát a játékos székére.) A játékosok rigolyái igen széles skálán mozognak. Volt már, hogy játékos lelőtte a kibicet, mert az ismételten hozzáért a székéhez. Minthogy a rigolyák ragadósak, a kibic tartozik ismereteit rendszeresen frissíteni;
   A kibic köteles segíteni a játékost az ellenfél rigolyáinak megtörésében. (Pl. vannak őrültek, akik utoljára szeretik kivenni a lapot a tokból. Ezt a marhaságot vagy tíz éve én találtam ki, és büszkén jelentem, szépen terjed. Milyen izgalmas, amikor két ilyen jön össze a partiban. Kicsit időigényes, de megéri. Kínálgatják egymást:
   – S’il vous plaît, Monsieur!
   – Après vous, Idiot! – Dúl a csata, végül a vesztes kiveszi a lapot, de előbb megérinti a másik kártyáját. A győztes rácsap a kezére, szintén kabalából. Tíz év alatt annyi változott, hogy most már én is hiszek benne. Szóval, ezeknek a kibic szolgálatkészen kiveszi, és átadja a lapjukat);
   A kibic érvényes sportorvosi igazolással rendelkezik. Emésztését, hormonháztartását képes olyan állapotban tartani, hogy a játék folytonosságát sem hanghatásokkal, orrfúvásnak álcázott trombitálással, sem ki-bemászkálással, stb. nem zavarja. Hallása és látása éles, és ha az orvos az igazolásába beírja, tartozik szemüveget viselni, különben nem tudja ellátni kötelességeit. Amennyiben a játékos rosszul rakta össze a lapját, a kibic ezt finom köhécseléssel jelzi;
   A kibic képes uralkodni magán, nem szisszen, jajdul, sikkant. Bármi szokatlant észlel (készülő színvétés, rossz lap kijátszása), hangképző reflexeit elnyomja. Szóba jöhet ellenben az ellenfél villámszerű inzultálása, pl. italának ráöntése, fejbe verése (– Méhecskét akartam elkergetni!) stb., ami eltereli a figyelmet a játékosról;
   ...jól mulat a játékos viccén, az ellenfelekénél viszont jól nevelten hallgat;
   ...figyelemmel kíséri a játék alakulását, és kész bármelyik pillanatban válaszolni a „Most mit játszanál?" kérdésre. Ez különösen akkor fontos, ha a játékosnak éppen több lehetőség közül kell választania, és szeretné megtudni, melyik ne legyen az;
   ...kussol;
   ...ül; (A játékosok gyűlölik az álló kibicet. – Álló kibicnek lóg a bástyája! – Így noszogatják a leülésre. Nem a megszégyenítés szándékával, hanem az attól való félelem miatt, hogy a kibicelés visszafelé sül el.)
   ...nem blöfföl;
   ...kontrázható (pénzpartiban);

A kibic jogai: a kártyapénz lefizetése ellenében alkalmanként egyszer belehúzhat a partiba. A kibic zsűrit hívhat, ha a játékos egyáltalán nem rakja össze a lapját, vagy állandóan összecsukva tartja. 

Végül bemutatok egy csúcsformában lévő kibicet. Pár évvel ezelőtt történt Pulában. Az előzményekhez tartozik, hogy különböző összetételű csapatokkal egymást követő négy éven keresztül harmadik helyen végeztem a nyílt csapatversenyen. Abban az évben az utolsó három fordulóra az A-csoportban mellém szegődött dr. T.J., és ahogy jöttünk föl a támogatásával, a legutolsó fordulót már a második asztalnál játszottuk. Ott ült a kis öreg közvetlenül mögöttem a liciternyő innenső oldalán, és az alkalmi kibicsereg gyűrűjében nagy átéléssel figyelte, hogyan alakul a mérkőzés az előző évi győztes magyar–horvát nagymester csapat ellen. Nem alakult rosszul, de az utolsó partiban még jól jött volna pár pont. 2 pikket játszott az ellenfél, és nehéz döntéseket kellett hoznom. Kétszer jött hozzám az ütés, és mindkétszer adut hívtam a figurám alól. A felvétel elbukott. Ekkor dr. T.J. felállt, megtörölte gyöngyöző homlokát, és így szólt: – Tyű, ez nehéz volt! – A partin kerestünk öt meccspontot, és végül 8:4-re nyertünk. A többi meccs szerencsés alakulása folytán (kétség sem fér hozzá, dr. T.J.-nek köszönhetően) megtört az átok, és a második helyen végeztünk.

E sorok írása közben az „Elvira Madigan”-t hallgatom (KV 467, No.21, É-D bellben). A verseny első tételét a büszke bevonulással, a témák kavalkádját, a briliáns technikát. Az andante világszép, édes-bús dallamát (Beethoven a fele fülhallását odaadta volna érte), amely telve van vágyakozással és fájdalommal, földöntúli örömmel és aggódással. Vajon létezik egyáltalán, fog valaha találkozni Wolfgang Elvirával? Létrejön a beteljesülés? A győzelem a csapatversenyen?

A záró rondó vidám forgataga újfent a pulai fesztivált idézi, de mindvégig ott bujkál benne a kibicolimpiai eszme kesernyés bölcsessége: nem a részvét, hanem a győzelem a fontos.

2002. augusztus